Levélröpt

A kavargó őszi leveleket bámulta. A megsárgult, vörösödött lombdíszek rendszertelenül keveregtek az orra előtt. Forgásuk kíngörcsökre és szenvedésre hasonlított. Tehetetlen fájdalomra. Valami haldoklott.
A lelkét csúfolta, tükrözte az ősz. Csakhogy az ő szenvedelmeiben nem volt semmi szép vagy művészi, egyszerű, prózai cafatokra tépett léleksanyarúságból állt. Semmi csoda. Sehol.
Pedig már kezdett hinni benne. Sokáig, nagyon sokáig volt egyedül. Részben önszántából is. Egyszer már ezelőtt is zuhant, ha nem is ekkorát, nem akart többet. Nem bírta már.
Azt remélte ez most más lesz, hogy tényleg szeretik. Először csak viszont szeretett, aztán, idővel, bízni is kezdett. És akkor jött a krah. Hiszen minden játék kifakul egyszer, miért pont ő bírta volna tovább…
Ezért szeressen? Hisz sokkal jobban fáj, az elvétel. Miért kapta ezt? Magába roskadt. Nem érdekelte már semmi. Túlsággal fájt élni.
Bárcsak elrepülhetne ő is a levelekkel. Szép lenne. Szállna még egyet, utoljára, mint a fa apró része. Meghalna, de szépen. Felemelkedne a lombbal, hogy a napban elégjen.
Vég- légtáncolhatott. Végül meghalt, de szépen.