Az utolsó nagy repülés végül minden láncot letép rólad. Csak meredsz egyre száradó szemekkel a növekvő felszínre, miközben már azt sem tudod, hogy nemsokára vége lesz. Úgysem érdekelne.Mert régen még foglalkoztál vele, válladra vetted a világ terhét és összeroskadtál a súlya alatt annak rendje és módja szerint.
Ostoba csillámszemű kamasz! Te is rájöttél, hogy a lét nem jó, nem minden fagylalt finom és bizony tényleg piszkosul fáj, ha a kés a kezedbe szalad. Hogy nem vagy szuperhős. Bizony, még Te sem.
Aztán egy ideig sirathatod a dolgokat. Könnyezheted, amiért nem találod a szépben a jót, a szürke ruhában a szivárvány színeit. Tehetetlen bánatodban megöletsz minden halottal és harmadnapra se támadsz fel.
Majd túltöltődsz. Megtelik a tartály. Kicsordul benned valami. Kacagni kezdesz ész nélkül, miközben veled szemben az őrület járja eszelős táncát. És Te csak röhögsz, mert nevet a síróbohóc, mikor zokogva óbégat a kékmadár.
Később történik még valami és mire az agyadhoz nyúlhatnál, már zuhansz lefele. Arcodba csapódik a halfényű csillámpor, millió tüskeként böki át a bőröd, hogy megölje a tiszta látásod.
A föld megnő az arcod előtt és már nem kapaszkodhatsz semmi. Na, látod: Ez a szívás!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése