Némán nézte a festmény bolt kirakatát. Mögötte emberek suhantak, jellegtelen, arctalan arcukkal szigorúan maguk elé nézve. Nem tudtak a körülöttük lévő világról, valószínűleg mert egy kissé sem érdekelte őket.
Hátrapillantott, nem figyelt rá senki, egy villanásra sem méltatták a jelenlétét, hogy ő is él, és létezik és kinéz valahogy és más, mint ők, bár nem jobb, de különböző, és ők is mások és a környezetükben minden olyan változatos, ha jobban szétnéznek.
A kezét az üvegre fektette, a festményt érezte az ujjai alatt, a színek örvényként kavarogtak. Kék, zöld, vörös és fehér foltok villogtatták a retinát, végsőkig feszítve az agyat, hogy felfogja az anyag és a kemikáliák mögött a felfoghatatlant, az érzést a lelket, amit bezártak ebbe az alig egyméterszer húsz centis fizikai megnyilvánulásba.
Lehetetlennek hitte, hogy ezt sem veszik észre, hisz az egész mű harsogott, ordított! Figyelni kellett rá, érezni, látni, nézni, hallgatni, gondolkozni rajta, megkísérelni megérteni, a nagysága előtt leborulni, feltekinteni, a hajunkat tépni, majd boldogan kacagni.
Mégis… a teljes érzéketlenségben menetelt monoton kopogással a Tömeg. Nem nézett, nem látott, nem érzet. Még egy kicsit sem. Akár a robot, előre tervezett program alapján csattannak a lábak. Folytonos, ismétlődő ritmusban, mint egy írógép.
Lelketlen menet, tipor mindent mi az útjába áll, virágot, állatot, lelket, embert, járdát, követ, fejet, életet. Mindig előre meg nem állva, menetelve a halálba, akár a robot, míg ki nem merül… egyszer a festmények színe is elszürkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése