Egyre lejjebb...
A fiatalság csacsogva szaladgált körülöttem a folyosón, lépteim zaja nem visszhangzott a fejükben. Körülfolytak, összenyomtak, taszigáltak, miközben észre sem vették, hogy én is ott vagyok. Eszükbe sem jutott bármi, ami a saját boldog kis világukon kívül esett, a nyomor nem kellemes, nem szórakoztató, nem szép, még akkor is zavaró súllyal telepszik a környezetünkben létezőkre, ha nem tudunk róla, hát akkor zárjuk ki őket a környezetünkből.
Nem mintha számított, vagy zavart volna, sőt, most még most sem érdekel. Nem fáj nekem a boldogságuk, nekik sem fáj az én boldogtalanságom. De nem hibáztatom őket, fiatalok még, nem érthetik milyen az, mikor látod magad mellett elúszni az áhított dolgokat és még csak értük sem nyúlsz, mert tudod: reménytelen lenne őket magaddal vinni, anélkül hogy lelassulj a súlyuk alatt.
Az ember élete csupa lemondás, ahogy egyre nő és eltűnik a mindent tudó gyerekbölcsesség, a gondtalanság, a burok, ami a szemünkre és agyunkra telepedett, kizárva a kis világunkból a zavaró, cseppet sem kellemes vagy szórakoztató dolgokat, egyéneket.
Ez a burok szép lassan lekopik, és ott maradsz egyedül, meztelenül kapkodva bármilyen fogó után, hogy el ne süllyedj szégyenedben, mikor pár év múlva rájössz mennyi dolgot elhibáztál és mennyit fogsz még továbbra is elrontani.
Ekkor megmakacsolod magad és úgy döntesz: Te leszel az első kivétel, majd megmutatod, lehet ezt máshogy is. Próbálod a lehető leggyorsabban kibogozni az értelmetlenség hálójából, suta kapálódzásoddal egyre jobban belegabalyodsz, míg lépni se bírsz.
Ugrálva indulsz a válaszúton az egyik irányba, amerre majd hited szerint levágják a kötelékeket, hogy ne rángassanak a föld felé. Közben elköszönsz bármitől, ami a „rossz” irányba megy.
Otthagyod a barátaidat, álmaidat, szerelmedet, társad, a kedvenc könyved. Felrakod a legkedvesebb játékodat a polcra, leülsz a könyv elé, órákat tanulsz a gyönyörű napos időben. Az ilyen napokat az ég is arra teremtette, hogy kinn feküdj a selymes zöld füvön és a bársonykék égen egymást kergető bárányfelhőket nézd.
Elköltözöl, jobb lehetőségek után áhítozva, először még rendszeresen beszélgetsz a Régi Bandával, majd szép lassan egyre kevesebbet és a titeket összekötő vékony fonál lassan elnyíródik az időből és távolságból összeolvadt olló szárai között.
Van, mikor emiatt sírdogálsz, ám végül mindig megkeményíted magad, kihúzod a mellkasod, nagy levegőt veszel és törtetsz rendületlen előre a képzelt cél elé, észre sem véve itt is ugyanúgy falak vesznek körül csak épp a színük más.
Két lehetőség állandóan a rosszabbat, szerinted biztosabbat választod, mert azt hiszed, ezt KELL választanod. A nyakadba vett vasiga betakarja a szemed, hogy ne lásd még milyen mélyre is zuhanhatsz, hisz a gödör szinte végtelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése