1...2...3...

1…2…3…

Sóhajtva konstatálta, hogy ez a hétfő sem lesz jobb, mint a többi, ezt már most tudtam mielőtt akár az első óra elkezdődött volna.

Nem történt csoda és még csak menykő sem csapott be sehova… pláne nem beléjük, a három gráciába. Miért vannak a gonoszok mindig hárman? És miért mindig nekik hajtja a végzett a legerősebb hátszelét?

Az okos, a kemény, és a szőke, ültek egy sorban a világgal mit sem törődve. Dobálták hosszú, töredezett hajukat, miközben tudták ők a legszebbek, velük senki sem versenyezhet. Kihúzták, hát, a hátukat és domborodó idomaikat a kemény tél ellenére is jól láthatta a világ a könnyű nyári toppokban.

Miért kívánatosak a gonosz dolgok? Hogy lehet ilyen szép valaminek a csomagolása, ami mérget rejt? Merengve nézett maga elé, ezen tépelődve. Hapci! Tüsszentett a Szőke. A hangra összerezzent, és felnézett.

Erre a látványra összébb húzta magát, talán úgy nem veszik észre és legalább egy napig békén hagyják. Remélhetőleg…

Pedig elbírna velük, az emberrel csak azt lehet megtenni, amit ő hagy, de megígérte, hogy a hátralévő „gyorsan elszaladó két hónap” alatt nem ellenkezik, nem csinál feszültséget vagy bajt. Utána úgyis elmegy innen, tovább messzire, egyedül, nélkülük, ahogy vége lesz a giminek.

Soha többet nem kell majd találkoznia velük, ezért nyeli a békát nagy kortyokban, keserű szájízzel, mert megígérte és ellenben Velük neki van, ami még szent, többek között az édesanyjának tett ígéret.

Az óra közben már régen folyt, akár a nagy folyamok lassú hömpölygése előre, észrevétlenül, mégis töretlenül, ám ez akkor nem volt fontos, ahogy a téma sem vagy a többiek unott zsizsegése sem, tulajdonképpen a gráciák sem számítottak-számára, mert amúgy nagyon is számítottak, mellékesen-, nem voltak senkik sem, csak bolhák, amik azért foglalkoztatták, mert ők is foglalkoztak vele. Kóstolgatták, és ez kellemetlen volt, akár a szúnyogcsípés.

Egy… kettő… három… elrontotta, igazából nem kellett volna kijavítania az Okost, de mégis jobban tudta, mint az akinek –elvileg- ez lesz az élete.

Hiába, az undok vizslató, cigaretta sárgás tekintetek őt is kizökkentették, ezért hibádzott. Minden értelemben:

Kifújta a levegőt és elszámolt tízig, majd még egyszer addig. Azt sem közölte vele, hogy ellenben vele, ő el sem bírta kezdi. Sebaj, jósága jutalmául újra csak neki zengett a csicskadal!

Háromra! Hangosabban, hogy mindenki hallja! Ahogy csak a torkotokon kifér! Egy…! Kettő…!