.jpg)
Vannak helyek, amik olyanok, mint az emlékek. Tovább élnek benne a dolgok. És az ilyen helyeken az ott ragadt lélekmaradványok, ha figyelmesen hallgatod őket, tanulságos dolgokat mesélnek.
Egyedül rossz.
Mint egy sikoly hangzott az üres padlásról minden Bálint napkor újra meg újra. Persze nem hallhatta ezt mindenki, ahogy a hold szivárványát se látja a csodákra zárt szív.
Karla születése óta itt lakott. Apja volt az épület gondnoka, édesanyja pedig a takarító nő. Szerette a régi bérház ódon hangulatát. Mintha a dohos levegőjű folyosókon jó pár élve megállt volna az idő múlása. A vékony porréteget már nem lehetett lemosni a falakról, igaz nem is próbálta senki.
Vakon tántorgok utánad. Hol vagy?
Közvetlen a padlás alatt volt a szobája. Gyermekkora óta halotta a hangokat, ehhez volt szokva, nem félt. Kicsi korában mindig meg akarta nézni, hogy ki beszél. Szép hang volt, nőhöz képest egész mély, kellemes telt tónussal és kicsit rekedtes utózengéssel.
Aztán úgy nyolc éves korában, egy viharos szeptemberi éjszakán felszökött a padlásra. Először nem is látott senkit. Már majdnem elhitte, hogy az egészet csak beképzeli magának, mikor a sarokban egy fiatal hölgy alakja tűnt fel. A falnak dőlve szárazon zokogott, a könnyeit már elhasználta, nem volt több.
Ő jajgatott a világba. Megkönnyebbülést akart, ha már a sírás nem hozott. Karla kikerekedett szemekkel bámulta. Gyermek volt még, nem értette meg az ekkora magány fájdalmát. Segíteni akart. Ő se tudta, hogy, hogy. Tenni akart valamit, hogy a lány ne sírjon, nem bírta ott hagyni egyedül. Azért, még a gyermekeszével is megértett annyit, hogy a lány nagyon szomorú.
Nem tudok vakon élni. Segíts! Miért löksz el?
Egyébként feltűnően szép volt. Tizennyolcadik századi bordó hosszú selyemruhát viselt, a kor divatja szerint volt szabva. A mély dekoltázs porcelánfehérségű arcot és nyakat keretezett. A feneketlen mélységű fekete szemek a semmibe meredtek. Az ideálisan telt mélyrózsaszín száj fájdalomtól zilált. Csak az arca nem illett törékeny kinézetéhez. Szögletes koponyája volt, makacsul széles arccsonttal, egyből szembeöltött, hiába próbált finomítani a hatáson a bonyolult kontyba.
Már pont odalépett volna, hogy megvigasztalja, amikor a lány az ablakhoz lépett és kiugrott, rémülten futott oda. Mélyen kihajolt a kiszálkásodott kereten, hogy lelásson az utcára, az ismeretlen hölgy teste ott feküdt abnormálisan kifacsarodott testhelyzetben, összetörten.
Könnyek szöktek a szemébe. Csak meredt lefele, azt hitte most már ott öregszik meg. Jégbe fagyott, egyszerűen nem bírta eltépni a tekintetét. Csak állt és állt moccanatlanul. És… egyszer csak eltűnt a test. Döbbenetében, behátrált a szobába, neki valakinek. Ahogy dermedten hátrafordult, rájött, hogy A Hölgynek ment neki.
Miért teszi ezt velem? Miért? Miért?!
Sikítva rohant le a szobájába. Egész éjjel az orrig húzott takaró alól figyelte, reszketve, a szoba árnyékait.
Most 18 évesen ő sírt ott fenn a padlásszobában. A lányt már évek óta nem hallotta, nem is érdekelte különösebben, hogy mi lett vele.
A falnak dőlve szárazon zokogott, a könnyeit már elhasználta, nem volt több. Most Karla jajgatott a világba. Megkönnyebbülést akart, ha már a sírás nem hozott. Tíz ujjal tépett a hajába, majd üveges szemmel meredt a kezében maradt tincsekre.
Miért nem kellek neked? Miért löksz el?
Kínjában már csak üvölteni tudott. Nem fogta vissza magát, nem is akarta, nem tudta, hogy, ha megteszi, amire készül, folytatódik a lánc. Lentről a kishúga, még csak most volt 6 éves, meredt szemekkel bámulta. A gyermeklelke nem volt képes befogadni egy ilyen megkeseredetten őrült jelenetet.
Már lépett volna arra, hogy megvigasztalja szomorú nővérét, amikor ő az ablakhoz lépett és…kiugrott.
A kislány a rémülten futott oda. Mélyen kihajolt a kiszálkásodott kereten, hogy lelásson az utcára, a nővére törékeny teste ott feküdt abnormálisan kifacsarodott testhelyzetben, összetörten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése