Ült és ült és ült. Meredten bámulta az üvegen túli tájat. Várta, hogy lekapcsolódjon a villany, csukódjon az ajtó a gazdája iskolába induljon. Csak várt és várt, a vercek ólomsúlyos lábakon, csoszogtak reménytelenül lassan mozdult újra meg újra előre a másodperc mutató. Alig volt már pár perc és végre magára marad. Úgy érezte évszázadok telnek el, míg egy helyben kuksolt. Amint a gazdája kilépett a porcelánbaba felállt az ablakpárkányról, apró kezeivel leporolta mélyzöld rózsás ruháját.
Világéletében utálta a zöldet, nem mintha bárkit is éredekelt volna, a gyermeknek ez tetszett, ő volt a főnök. Az ő játéka volt. Dühödten tépte ki a hajából a rózsaszín masnikat, tombolni lett volna kedve, apró ökle a falat verte, hisztiréiázott, ahogy csak a torkán kifér.
Gyűlölt tehetetlen és kiszolgáltatott báb lenni. Gyűlölte, hogy a Gazda azt tehet vele, amit csak akar, ahogy azt is, hogy ennyire jól ismerték. Gyűlölte azt az álnok ólomkatonát is, mert neki ő nem volt elég jó, neki egy Balerina kellett, ő már túl öreg játék.
Az üvegbe nézett, magát vizsgálta. Szó, mi szó a festéke kicsit fakó volt, az üvegszemei se csillogtak már eredeti fényükkel, de sehol nem volt rajta hiba, nem érdemelt ilyen bánásmódot.
"Miért nem kellek neked? Miért őt akarod? Nem szeret, csak játszik veled! Mért nem veszed már észre?"
Miért?.... Az az átkozott táncos csak kínozta. Az ujja köré csavarta és úgy rángatta, hogy neki jólesett. Nem ismert se irgalmat, se egyenlőséget. Nem akarta, hogy ezt tegyék szeretett ólomkatonájával. Tudta, hogy a katona, nem jó, még csak nem is kedves, sőt alig van benne jóindulat, bizony, néha kifejezetten gonosz és elutasító is tudott lenni...
"Nem bírom elviselni a foszlott képed!"
Az igazat szólva, kifejezetten sokszor volt ilyen, ahogy a szeszélye sodorta. Mégis Ő kellett neki. Nem akart többet vagy mást.
"Tudom! Ne emlékeztess! Ne légy ilyen átkozott jó! Hagyj békén! Nem akarom, hogy szeressenek vagy, hogy én bárkit megszeressek, akkor majd magamnak akarlak! "
Istenem, bár akarná. Mélyet sóhajtott, kicsit higgadtabban futtata végig sötétmahagóni fürtjei között az ujjait , az ingujjával óvatosan megdörgölte, a szemeit, mire egyből fényesebben csillogott a fűzöld macskatekintett. Reszkető izületekkel eligazgatta a fehér csipkezsabót a csuklója körül.
"TAKARODJ!"
Megtette, azt akarta, hogy boldog legyen. Kegyetlenül fájt, hogy nem lehet vele, de öreg volt már ahhoz, hogy erőltesse. Tudta nem lenne értelme, az ólomkatona még túl makacs. Majd felnő és akkor megkeresi, ha még eszébe jut. Csak remélhette, hogy így lesz...
"Hányszor kell még elmondanom, hogy nem kellesz?"
"Sokszor..."
A fakeretnek koccantotta a homlokát, ki kéne nőnie ezt a naiv reménykedést, elvégre lassan 50 éves lesz. Ez még babamértékkel mérve is sok idő. úgy érezte por hullik a lábfejére, rémülten hajolt gyorsan hátra, megérintette a homlokát, egy darab lepattant, a cipőjén lévő por, porcelánpor....Hallott már erről....
"Elég már! Menj innen, nem kellesz, nem is fogsz, túl jó vagy. Nem akarlak bemocskolni! Soha nem leszek veled!"
"Nélküled összetörök!"
"Törj, mit érdekel, ha úgy hozza kedved porladj szét, nem az én dolgom semmi nem fűz hozzád! Nézz magadra, már a gazdád is csak megszokásból játszik veled!"
...azokkal a játékokkal történik ez, akiknek meghasadt a szívük és már nincs kiért élniük. Egyszerűen széthullanak, finom porrá, nincs ezen mit csodálni az elmúlás minden dolog sajátja. Ő se lehetett kivétel.Kitágult szemekkel figyelte, ahogy összeömlik, a látása sötétedett el utoljára, végig kellett néznie mindent....
Széllökés vágta ki az ablakot, és kifújta a port, a kertbe kirakott ólomkatona arcára szórta, beterítve vele vonásait. A katona arcán egy könnycsepp gördült le, hiába: már túl késő volt...vagy mégse? Úgy érezte, mintha homok lenne a cipőjén...
Vége?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése