Egy zenélő doboz keserédes melódiája nyekereg a kezemben. Mintha az ujjaim között tartanám a lélek hangulatait. Kitágult szemekkel figyeltem a belsejében zajló csodát.
A pillekönnyedségű balerina fájdalmas szépséggel fordul körbe újra és újra. Szinte már azt várja az ember, hogy egy kecses ugrással kipattan a dobozból és körülötte kezd el táncolni.
A táncosnő keserű gyönyörrel szórakoztatja a nézőjét. Elfeledett körhinták dallama adja az alaptaktust a körtáncban. Mint az élet.
Újra és újra ugyanazok a problémák, ugyanazok a dallomok és koreográfiák. Csak néha a táncpartnereid arca változik. Rajtad mindig ott a kényszeredett mosoly, amivel a fájdalmad palástolod. Nem szabad kimutatni, mert akkor még többet kapsz.
Megrázom a fejem a polcomhoz lépek. Leveszem a spiccem. Nem érdekel, hogy nem vagyok gyakorló ruhába öltözve vagy, hogy fele olyan jól se megy az egész, mint a kis porcelánprimadonnának.
Gyorsan kilépek az acélbetétesből, szinte kapkodva tűröm fel a csőfarmerom szárát, ledobom a zoknimat és csak úgy mezítlábra, minden szivacsbetét nélkül húzom el. Már most tudom, hogy véresre fogja törni a lábam, de valahogy a legkevésbé se érdekel.
Találomra berakok valami zenét, csak az alapritmusa kell. A fájdalmas szívlüktetésre táncolni kezdek. Néha suta vagyok. Néha megbillenek, de… senkinek nem állítottam, hogy jó vagyok. Egyszerűen csak szeretek.
Mert van ez így. Hogy a tehetség nem elég. Az érzések nélküli monoton mozgást akár egy zenélő doboz porcelánfigurája is csinálhatná. A mozdulat ott is precíz. Ha a lelkedet is beleviszed abba, amit épp csinálsz – még ha nem is tökéletes – több lesz, mint a profi munkája. Élni fog.
Közbe mosolyogsz. Élvezed. Ő is mosolyog, de ő kényszeredetten. Nem élvezi már az életet. A kis porcelán babára nézek. Még mindig fáradhatatlanul rótta a piruett köröket. Üres mosollyal és fájdalmas szépséggel, mint a legtöbb ember. Élvezet nélkül. Néha még én is ilyen vagyok – mikor elfelejtem, hogy élni és álmodni, szinte ugyanaz- . Nem törődve a lélekkel a testem mozog.
És járod, járom, járjuk az élettáncot újra és újra.
A pillekönnyedségű balerina fájdalmas szépséggel fordul körbe újra és újra. Szinte már azt várja az ember, hogy egy kecses ugrással kipattan a dobozból és körülötte kezd el táncolni.
A táncosnő keserű gyönyörrel szórakoztatja a nézőjét. Elfeledett körhinták dallama adja az alaptaktust a körtáncban. Mint az élet.
Újra és újra ugyanazok a problémák, ugyanazok a dallomok és koreográfiák. Csak néha a táncpartnereid arca változik. Rajtad mindig ott a kényszeredett mosoly, amivel a fájdalmad palástolod. Nem szabad kimutatni, mert akkor még többet kapsz.
Megrázom a fejem a polcomhoz lépek. Leveszem a spiccem. Nem érdekel, hogy nem vagyok gyakorló ruhába öltözve vagy, hogy fele olyan jól se megy az egész, mint a kis porcelánprimadonnának.
Gyorsan kilépek az acélbetétesből, szinte kapkodva tűröm fel a csőfarmerom szárát, ledobom a zoknimat és csak úgy mezítlábra, minden szivacsbetét nélkül húzom el. Már most tudom, hogy véresre fogja törni a lábam, de valahogy a legkevésbé se érdekel.
Találomra berakok valami zenét, csak az alapritmusa kell. A fájdalmas szívlüktetésre táncolni kezdek. Néha suta vagyok. Néha megbillenek, de… senkinek nem állítottam, hogy jó vagyok. Egyszerűen csak szeretek.
Mert van ez így. Hogy a tehetség nem elég. Az érzések nélküli monoton mozgást akár egy zenélő doboz porcelánfigurája is csinálhatná. A mozdulat ott is precíz. Ha a lelkedet is beleviszed abba, amit épp csinálsz – még ha nem is tökéletes – több lesz, mint a profi munkája. Élni fog.
Közbe mosolyogsz. Élvezed. Ő is mosolyog, de ő kényszeredetten. Nem élvezi már az életet. A kis porcelán babára nézek. Még mindig fáradhatatlanul rótta a piruett köröket. Üres mosollyal és fájdalmas szépséggel, mint a legtöbb ember. Élvezet nélkül. Néha még én is ilyen vagyok – mikor elfelejtem, hogy élni és álmodni, szinte ugyanaz- . Nem törődve a lélekkel a testem mozog.
És járod, járom, járjuk az élettáncot újra és újra.
offolok:
VálaszTörlésSzia!
Köszi a díjat!:*