Ki hisz már a mesékben? II.
Egyszer volt, hol nem volt, történt egyszer, hogy az ébenfekete hajú királyleány legidősebb húga elindult vásárolni. Sötét, ködös novemberi nap volt, a metsző szél még a vastag nercbunda alá is bekúszott. A hófehér kancán kucorogva, hidegtől remegő kézzel gombolta be a prémet.
- A picsába is – káromkodott teljes átszellemültségben. Szőke, veres csíkos hullámos haját sértetten dobálta, fakókék szemei vádlón meredtek az előtte elnyúló iszamósan párás tájra. A büdös kurva életbe! Szopná be a baszott nagy, fasz világ! Nyaljátok ki! - mutatta az ég felé a finoman manikűrözött humanitásujját, a leghosszabbat mind között.
Néma sértődöttségben poroszkált a mocsok sárgán világító város felé. A hisztéria határát súrolva zötykölődött a nyeregben, a büdös lómelegben.
Hirtelen nyomokat látott a hóban. Eszébe jutott, hogy sikítozhatna és ijedten elvágtázhatna haza. Ahogy illik. Cinikusan körberöhögte az ötletet. Nem volt ő mindig ilyen sötét és kiábrándult. Még most sem az, kívülről. Belül… azt inkább önmagnak se firtatta.
Hiába rángatta a prémet, szorosabban nem csavarodott köré. „Túl vékony” volt. Megvetően köpött egyet a földre, gőzölgő jelet hagyva a csapás mellett.
Volt ő ideális alakú, C-s mellű nagybetűs NŐ. Aztán kikosarazták minden csábereje, nőiessége és kedvessége ellenére.
Döntött megváltozik. Elkeseredett fogyókúrába kezdett. Haját dühödten egyenesítette, ajkába, orrába ezüst karikákat szúratott.
Csak eddig jutott a gondolatmenetben, hirtelen megtorpanásra kényszerült. Egy apró meleg zöld, guvadt szemű levelibéka remegett a lova patái előtt.
Eszébe jutott, hogy ráléptethetne. Kéjesen borzongott az elképzelt csontrecsegő hangra. Mégis meggondolta magát, lehajolt és a tenyerébe vette az állatot.
- Ha megcsókollak, herceg leszel? – kérdezte negédesen. Barátságos brekegés volt a válasz. Jutalomként a kedves hangra hatalmas, cuppanósat nyomott a bársony zöld fejre.
Hirtelen fényesség öntötte el a tisztást. A béka nehezedni és nőni kezdett. Egy villanás múlva már egy vörös hajú, smaragdszemű dalia ült a nyeregben. A királylány hitetlenkedve bámult rá. Kitágult szemekkel itta be a látványt.
- Te vagy az a királyfi, aki most megcsókol és hazavágtat velem és elvesz feleségül? – érintette meg az arcát.
- Nem. Az a puhapöcs az öcsém. Én meg foglak rakni – fogta össze a kezeit a feje felett. Vasmarokkal tartotta a visszaváltoztatóját. Az elfogott megfáradt, hitetlenkedő szemekkel az égre meredt, majd újra a rabtartóját látta, amint erőszakosan csókolja.
Ki hisz már a mesékben? Ő biztos nem felkiáltással ernyesztette el a tagjait.
Egyszer volt, hol nem volt, történt egyszer, hogy az ébenfekete hajú királyleány legidősebb húga elindult vásárolni. Sötét, ködös novemberi nap volt, a metsző szél még a vastag nercbunda alá is bekúszott. A hófehér kancán kucorogva, hidegtől remegő kézzel gombolta be a prémet.
- A picsába is – káromkodott teljes átszellemültségben. Szőke, veres csíkos hullámos haját sértetten dobálta, fakókék szemei vádlón meredtek az előtte elnyúló iszamósan párás tájra. A büdös kurva életbe! Szopná be a baszott nagy, fasz világ! Nyaljátok ki! - mutatta az ég felé a finoman manikűrözött humanitásujját, a leghosszabbat mind között.
Néma sértődöttségben poroszkált a mocsok sárgán világító város felé. A hisztéria határát súrolva zötykölődött a nyeregben, a büdös lómelegben.
Hirtelen nyomokat látott a hóban. Eszébe jutott, hogy sikítozhatna és ijedten elvágtázhatna haza. Ahogy illik. Cinikusan körberöhögte az ötletet. Nem volt ő mindig ilyen sötét és kiábrándult. Még most sem az, kívülről. Belül… azt inkább önmagnak se firtatta.
Hiába rángatta a prémet, szorosabban nem csavarodott köré. „Túl vékony” volt. Megvetően köpött egyet a földre, gőzölgő jelet hagyva a csapás mellett.
Volt ő ideális alakú, C-s mellű nagybetűs NŐ. Aztán kikosarazták minden csábereje, nőiessége és kedvessége ellenére.
Döntött megváltozik. Elkeseredett fogyókúrába kezdett. Haját dühödten egyenesítette, ajkába, orrába ezüst karikákat szúratott.
Csak eddig jutott a gondolatmenetben, hirtelen megtorpanásra kényszerült. Egy apró meleg zöld, guvadt szemű levelibéka remegett a lova patái előtt.
Eszébe jutott, hogy ráléptethetne. Kéjesen borzongott az elképzelt csontrecsegő hangra. Mégis meggondolta magát, lehajolt és a tenyerébe vette az állatot.
- Ha megcsókollak, herceg leszel? – kérdezte negédesen. Barátságos brekegés volt a válasz. Jutalomként a kedves hangra hatalmas, cuppanósat nyomott a bársony zöld fejre.
Hirtelen fényesség öntötte el a tisztást. A béka nehezedni és nőni kezdett. Egy villanás múlva már egy vörös hajú, smaragdszemű dalia ült a nyeregben. A királylány hitetlenkedve bámult rá. Kitágult szemekkel itta be a látványt.
- Te vagy az a királyfi, aki most megcsókol és hazavágtat velem és elvesz feleségül? – érintette meg az arcát.
- Nem. Az a puhapöcs az öcsém. Én meg foglak rakni – fogta össze a kezeit a feje felett. Vasmarokkal tartotta a visszaváltoztatóját. Az elfogott megfáradt, hitetlenkedő szemekkel az égre meredt, majd újra a rabtartóját látta, amint erőszakosan csókolja.
Ki hisz már a mesékben? Ő biztos nem felkiáltással ernyesztette el a tagjait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése