Levegőt! A szmog sűrű felhőként ülte meg a várost. Az ember orrába és szájába tódult elzárva a tiszta levegő útját a tüdőtől. Akár egy túlterhelt szervezet, a város fuldoklott. A lakók vidékre igyekeztek, menekülve az oxigénhez.
Ebben a füstködben várta Elisia a találkozást. Ében haja, mely máskor fényesen csillogott, most a szürke légtakaró alatt petyhüdten lógott. Hiába öltözött tetőtől-talpig élénk színekbe, a környezet grafitszíne rá is átragadt.
Kifakult virágként hervadozott az állomáson. Elővette az asztmapipáját és nagyot szippantott a bűvös gőzből. Jó napokon nem is kellett használnia, most meg… amióta az egészségügyi riadó tart, akár napi tízszer is a kezébe akadt.
Türelmesen várta a vonat érkezését. Az természetesen késett. Sokat. A tüdeje már fájdalmasan tiltakozott a mérgezett levegőn való ácsorgás ellen, inkább nem is vett róla tudomást.
És végre beért a szerelvény. Látta is a barátját. Még sápadtan odaintegetett neki, majd ájultan zuhant össze. Filmszakadás.
Órákkal – vagy napokkal? – később kábultan kelt csipkerózsika álmából. Pillái nagyot rebbentek, mielőtt kinyitotta a szemét.
- Ez a mennyország – sóhajtotta, miközben nagyot kortyolt a friss, eső áztatta föld illatából.
- Csak a kertem. Üdv vidéken – felelte a másik az annyira megszeretett ironikus félmosoly kíséretében. Ennyiben maradtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése