Mese egy rókáról
Egyszer volt, hol nem volt az Óperenciás tengeren is túl, még az üveghegyeken is, hol már a kurta farkú malac sem túr. Volt egyszer egy város, de nem is akármilyen város volt ez, itt minden ház, fa és bokor öreg megsárgult újságpapírból volt.
Ebben az öreg szépia színű cellulózvilágban élet a Róka. Róka más volt, mint a papírváros lakói, bundája vörös fényben csillogott, színesen vibrálva a fakó tömegben. Nem volt sokat az emberek között. Nem is volt rá esélye túlságosan máshogy gondolkodott, mint a városbeliek.
Történt egyszer, hogy a városba tévedt a legkisebb krampusz. Krampiszinek hívták, még kiskorában meghalt az édesanyja. Pár év múlva apja újraházasodott, idegen nőt hozva ezzel a házhoz. Mostohaanyja gonoszul bánt a lánnyal, új testvéreivel sem volt jó a kapcsolata, végül megelégelve a szenvedést felkapta az úti batyuját és elindult otthonról. Így vetődött Róka lakhelyéhez.
Elveszve érezte magát. Félelemtől és hidegtől reszketett. Végül fáradt lába nem vitte tovább, lerogyott egy padra és sírni kezdett. Obszidián színű orrán gyémántosan ragyogtak a babszem nagyságú könnycseppek.
A város lakói nem voltak hajlandóak foglalkozni az idegen bánatával, nem tartották közéjük valónak. Igazuk is volt.
- Hát te? – állt meg előtte egy vörös sziluett – Miért itatod az egereket? Vigyázz a könnyeid eláztatják a betűket. Szét fog foszlani alattad a… - és mintegy végszóra a legkisebb krampusz alatt összedőlt a pad – papír.
- Au! – dörzsölte meg összevert fenekét, majd az előtte állóra meresztette ébenfekete szemeit. – Hát te meg, hogy nézel ki? – sosem látott addig még ilyen szerzetet, nem tudta mire vélni új megmentőjének szokatlan külsejét – de mindegy. Nem is ez a lényeg! Köszönöm! – mosolygott rá őszintén. Kissé zavarban is volt.
- Furcsa vagy… - szólt elgondolkozva Róka.
- Te is – vont vállat a kicsinyke krampusz, már túltette magát a külsőségeken. – Te se idevalósi vagy? Egyébként a nevem Krampiszi. És téged hogy hívnak?
- Itt lakok, régebben ez volt az otthonom is. És a nevem… arra már nem emlékszem. Pedig tudom Tőle kaptam egyszer egyet.
- Tőle? Kitől? – tág tekintettel vizslatta a rókát, majd jobbra-balra forgatva a fejét a tömeget kezdte fürkészni. Színes vibrálást keresett a szürkeségben.
- Ne keresd… Ő… Már… Már nincs itt. Elfogták. Maguk közé akarták olvasztani. Nem sikerült. Ezért… Én… Nem tehettem érte semmit, de nem hagyhatom itt. Nem is fogom. Mindennap meglátogatom.
- De… Miért zárták be?- gyermek volt még. Innen a naivitás. Nézzétek el neki. Róka is ezt tette:
- Mert küzdött a változás ellen – felelt magához képest szokatlanul türelmesen – Tudod régen nem volt ilyen a város. Színes volt és… lelkileg gazdag. Aztán egyszer csak egy messzi földről érkezett idegen televíziót és újságírókat hozott ide. Meg sztárokat is, hogy legyen kiről írniuk az újságíróknak. És ezután elkezdtek eltűnni a színek. Szépen lassan mindenki egységes lett. Ő ez ellen próbált szólni és tenni. Sajnos, akkor már késő volt. Nem lehetett a folyamatot megállítani. Ez lett a vége. Engem is csak azért tűrnek meg, mert nem foglalkozunk egymással. Magányos vagyok így, de csak néha és csak egy kicsit – tette hozzá sietve – ez a legjobb megoldás.
- Ki ő? Aki elnevezett?
- Én… nem akarok erről beszélni. Nem fogok, de… ha nagyon szeretnéd, megmutatom.
- Szeretném. Látom Ő nagyon fontos neked. A társad?
- Igen, de nem úgy, ahogy gondolod. Mi barátok vagyunk. A szó legteljesebb értelmében. Nagyon szeretem, már amennyire még tudok, de nem vagyok bele szerelmes vagy bármi ilyesmi. Remélem… Érthető voltam – válaszul csak egy bólintást kapott:
- Különleges ember lehet.
- Az – csillantak fel a róka szemei, majd hirtelen lecövekelt egy fotó előtt, míg beszéltek oda is értek. – Ő az
A cikk egy beszédről szólt, amit egy fiatal(abb) fiú mondott. A tömegszichózis ellen szólalt fel. Sajnos, nem túl sok sikerrel. A krampusz szíve összefacsarodott a kép láttán. A fotó mozgott. Benne a fiú csendes beletörődéssel integettet barátjának, majd kérdőn nézett Krampiszire. Megpróbált rá kedvesen mosolyogni, hátha akkor abbahagyja a sírást. A kicsi krampusz a tenyerébe temette az arcát, úgy zokogott így hát nem látta a vigasztaló tekintetett.
Ő megelégelve a hiába való próbálkozást, megkocogtatta a kép belső oldalát, hogy felhívja magára a figyelmüket. Egésze a burokhoz lépett.
Krampiszi a burokra tette a kezét, ujjain még könnyek csillogtak, de ezt is beszívta a papír… Ami nem bírva a megterhelést darabokra szakadt.
A fiú csak döbbenten állt. Nem fogta fel, hogy megint szabad. Róka is csak megkövülve meredt a burok hűlt helyére. Ő soha nem sírt. Minek is? Pedig néha a könnyek is érhetnek valamit.
Egyszer volt, hol nem volt az Óperenciás tengeren is túl, még az üveghegyeken is, hol már a kurta farkú malac sem túr. Volt egyszer egy város, de nem is akármilyen város volt ez, itt minden ház, fa és bokor öreg megsárgult újságpapírból volt.
Ebben az öreg szépia színű cellulózvilágban élet a Róka. Róka más volt, mint a papírváros lakói, bundája vörös fényben csillogott, színesen vibrálva a fakó tömegben. Nem volt sokat az emberek között. Nem is volt rá esélye túlságosan máshogy gondolkodott, mint a városbeliek.
Történt egyszer, hogy a városba tévedt a legkisebb krampusz. Krampiszinek hívták, még kiskorában meghalt az édesanyja. Pár év múlva apja újraházasodott, idegen nőt hozva ezzel a házhoz. Mostohaanyja gonoszul bánt a lánnyal, új testvéreivel sem volt jó a kapcsolata, végül megelégelve a szenvedést felkapta az úti batyuját és elindult otthonról. Így vetődött Róka lakhelyéhez.
Elveszve érezte magát. Félelemtől és hidegtől reszketett. Végül fáradt lába nem vitte tovább, lerogyott egy padra és sírni kezdett. Obszidián színű orrán gyémántosan ragyogtak a babszem nagyságú könnycseppek.
A város lakói nem voltak hajlandóak foglalkozni az idegen bánatával, nem tartották közéjük valónak. Igazuk is volt.
- Hát te? – állt meg előtte egy vörös sziluett – Miért itatod az egereket? Vigyázz a könnyeid eláztatják a betűket. Szét fog foszlani alattad a… - és mintegy végszóra a legkisebb krampusz alatt összedőlt a pad – papír.
- Au! – dörzsölte meg összevert fenekét, majd az előtte állóra meresztette ébenfekete szemeit. – Hát te meg, hogy nézel ki? – sosem látott addig még ilyen szerzetet, nem tudta mire vélni új megmentőjének szokatlan külsejét – de mindegy. Nem is ez a lényeg! Köszönöm! – mosolygott rá őszintén. Kissé zavarban is volt.
- Furcsa vagy… - szólt elgondolkozva Róka.
- Te is – vont vállat a kicsinyke krampusz, már túltette magát a külsőségeken. – Te se idevalósi vagy? Egyébként a nevem Krampiszi. És téged hogy hívnak?
- Itt lakok, régebben ez volt az otthonom is. És a nevem… arra már nem emlékszem. Pedig tudom Tőle kaptam egyszer egyet.
- Tőle? Kitől? – tág tekintettel vizslatta a rókát, majd jobbra-balra forgatva a fejét a tömeget kezdte fürkészni. Színes vibrálást keresett a szürkeségben.
- Ne keresd… Ő… Már… Már nincs itt. Elfogták. Maguk közé akarták olvasztani. Nem sikerült. Ezért… Én… Nem tehettem érte semmit, de nem hagyhatom itt. Nem is fogom. Mindennap meglátogatom.
- De… Miért zárták be?- gyermek volt még. Innen a naivitás. Nézzétek el neki. Róka is ezt tette:
- Mert küzdött a változás ellen – felelt magához képest szokatlanul türelmesen – Tudod régen nem volt ilyen a város. Színes volt és… lelkileg gazdag. Aztán egyszer csak egy messzi földről érkezett idegen televíziót és újságírókat hozott ide. Meg sztárokat is, hogy legyen kiről írniuk az újságíróknak. És ezután elkezdtek eltűnni a színek. Szépen lassan mindenki egységes lett. Ő ez ellen próbált szólni és tenni. Sajnos, akkor már késő volt. Nem lehetett a folyamatot megállítani. Ez lett a vége. Engem is csak azért tűrnek meg, mert nem foglalkozunk egymással. Magányos vagyok így, de csak néha és csak egy kicsit – tette hozzá sietve – ez a legjobb megoldás.
- Ki ő? Aki elnevezett?
- Én… nem akarok erről beszélni. Nem fogok, de… ha nagyon szeretnéd, megmutatom.
- Szeretném. Látom Ő nagyon fontos neked. A társad?
- Igen, de nem úgy, ahogy gondolod. Mi barátok vagyunk. A szó legteljesebb értelmében. Nagyon szeretem, már amennyire még tudok, de nem vagyok bele szerelmes vagy bármi ilyesmi. Remélem… Érthető voltam – válaszul csak egy bólintást kapott:
- Különleges ember lehet.
- Az – csillantak fel a róka szemei, majd hirtelen lecövekelt egy fotó előtt, míg beszéltek oda is értek. – Ő az
A cikk egy beszédről szólt, amit egy fiatal(abb) fiú mondott. A tömegszichózis ellen szólalt fel. Sajnos, nem túl sok sikerrel. A krampusz szíve összefacsarodott a kép láttán. A fotó mozgott. Benne a fiú csendes beletörődéssel integettet barátjának, majd kérdőn nézett Krampiszire. Megpróbált rá kedvesen mosolyogni, hátha akkor abbahagyja a sírást. A kicsi krampusz a tenyerébe temette az arcát, úgy zokogott így hát nem látta a vigasztaló tekintetett.
Ő megelégelve a hiába való próbálkozást, megkocogtatta a kép belső oldalát, hogy felhívja magára a figyelmüket. Egésze a burokhoz lépett.
Krampiszi a burokra tette a kezét, ujjain még könnyek csillogtak, de ezt is beszívta a papír… Ami nem bírva a megterhelést darabokra szakadt.
A fiú csak döbbenten állt. Nem fogta fel, hogy megint szabad. Róka is csak megkövülve meredt a burok hűlt helyére. Ő soha nem sírt. Minek is? Pedig néha a könnyek is érhetnek valamit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése