Virágszirom

Sziromként

Csendes ballett mosolyt öltött és kisétált a színpadra. Kezdőpozícióba helyezkedett, behunyta a szemét és várta a zenét. Az első taktusok már fel is zendültek.
Megmozdult. Először csak a karja, mint gyenge szellőben a virágszirmok. Felállt. Lépett. Még semmi nehezet nem csinált. Átvette a ritmust, a sodrást. Ütemek zengték körbe. És táncolni kezdett. Szélvihar támadt a belsőjében, az repítette. Évezred vén fák között lépdelt. Tündér módjára kergette a hulló leveleket.
Erőteljes zongorataktusok hátára támaszkodott. Egyikről a másikra szökellve, mintha súlytalan lenne. Mintha ehhez az egészhez nem is kéne erő.
A közönség elhűlve bámulta. Végtelen erejű, pillekönnyű mozdulatok. Ezernyi hangulat, mindez csak néhány percnyi, a világ elől csendesen megbúvó dallamban.
Nem kérte, hogy bárki jöjjön el megnézni. Belépőjegyet se szedett. Nem érdekelte a pénz. Egyszerűen csak szeretett táncolni. Szerette érezni, hogy az izmai pattanásig feszülnek, mégis még a következő mozdulatot is kibírják, anélkül, hogy bármi megpattanna benne.
Kívülről persze nem látszott, hogy ez neki bármiféle erőkifejtéssel járna. A mosoly ott ragadt, még a szomorúbb vagy épp dühösebb részeknél is. A tekintete is csak néha pimaszodott meg. Akkor is csak egy picikét.
Dörgő dobra lépett. A spiccipő ütemes koppant a színpad burkolatán. Be akarta bizonyítani, hogy klasszikus ballett egyáltalán nem szomorú vagy elévült. Úgy érezte sikerül.
Forgott körbe-körbe tovább, körültáncolt mindent. A fákat a színpadot, az őt követni próbáló sápatag fehér fénykört, az életet a szomorúságát, a magányt, a boldogságot. Most semmit nem érzett. Kiürült. Könnyű lett, mint egy pihe, a csillagokig ugrott.
Elrugaszkodott a valóságtól. Mit neki szürkeség. Hisz táncolhat. Ezért él. Már érezte a fájdalom előszelét. Hisz megmondták soha többet nem fog táncolni. A fenét.
Nem érdekelte az orvos utasítása. Az se, hogy rosszabb lehet. Tudta, hogy nem lesz az. Mondhatott bárki, bármit az akaratot lehetetlen legyőzni.
Magasan piruettezett, megingathatatlanul. De ekkor jött az első aljas fájdalomhullám. A bokája tiltakozóan reccsent. A szakadt szalag nem bírta a terhelést. Visszarántotta, zuhant pár métert a Föld felé. Még mindig lebegett, ha kicsit alacsonyabban is.
Csak a mozdulatai keményedtek folyamatosan. Egyre nagyobb erőfeszítés volt. Szinte már minden izma görcsbe merevedett, mégis egyre csak süllyedt lefele. A végén egy tompa puffanással összezuhant. Elájult. A tudata feladta. Minden akarata ellenére, lezuhant akár a májusi virágszirmok.