Ki hisz már a mesékben?
… és akkor a királyfi levágta a sárkánynak mind a kilenc fejét. A félelmetes szörnyeteg holtan zuhant a lábaihoz, de ő már nem törődött vele. Sietős léptekkel szalad fel a lépcsőn, a torony legfelső emeletére, a királylány szobájába. Csókkal ébresztette az alvó leányt, a karjaiban vitte le a végtelen lépcsősorokon. Puhán maga elé ültette a táltos paripára és tovalovagoltak a naplementébe, egy jobb világba.
-Itt a vége fuss el véle. Tereza- Tereza nem szabad magadban beszélni, de mégis kihez szólj, ha soha senki nem jön erre? – sóhajtotta az ébenfekete hajú szépség magának. Az ablakhoz sétált, maga után húzva hosszú, uszályos ruháját. Nem volt már az a kifejezett gyerekhercegnő alkat. Az hosszú évek elvették a hímporát és a fiúsan vékony testét. Nőiesebb lett, melle, feneke kikerekedett. Nem hízott el, szó sincs róla. Egyszerűen kinőtt a gyerekkorból, felnőtt hölgy lett.
Jól kiemelte ezt a fekete, gótikus stílusú, fűzős derekú bársonyruha. Nem kellett fodrozni se mellben, se csípőben, volt mit belerakni a mély dekoltázsba és spanyolderekú szoknyába.
Minden lépésnél a derekát söpörte a koromfekete órarugókba göndörödő haja. Gyermekkorában mindig szőke akart lenni, szőke egyenes hajú porcelánbaba szépségű kislány, mint a többi nemesi gyermek.
Dühödt hévvel egyenesítette a haját, ha már szőke nem lehetett. Aztán egyszer csak belefáradt. Mindennap órákig tartó öltözködés és készülődés, még hosszabb feszengés a számára teljesen idegen külsőben, ráadásul mindezt a semmiért, mert a herceg soha nem jött erre.
Egy idő után már nem kínozta magát, hagyta a haját természetesen állni, és félrerakta a rózsaszín fodros ruhácskákat. Úgyis a hányinger kerülgette a gyomrát tőlük.
Ez körülbelül két-három évvel, az után történt, hogy a szülei bezárták a toronyba. Az életben az emberek sok ostoba hagyományt ápolnak, ez volt az egyik. Minden tizenkettedik életévét betöltött lánygyerek kapott egy hegy magas tornyot és egy őrsárkányt, aminek a megölése csak a hercegre várt. És miért? Mert ez volt a hagyomány. Tereza gondolatban elküldte őket melegedni.
Tulajdonképpen különösebben soha nem akart „kiválasztott” lenni. Minden vágya az volt, hogy egy vándor színi társulatban táncoljon és szerepeljen. Kiskorában volt olyan ostoba, hogy ezt elmondta a szüleinek, két szép nagy pofon lett az álmai jutalma. Beletörődött és új célokat keresett, elhatározta, hogy lovag lesz. Fényes páncélú, keményszívű, bátor megbecsült hős, aki megvédi az ártatlanokat a zsarnokoskodó gonosztól.
Nem véletlenül döntött így, az apja nyűgözte le. Minden délután őt figyelte az ablakból, amikor a többi katonával vívott és, ha háborúba indult egészen a városhatárig elkísérte, apró lábain futva a lovak mellett.
Hét, talán nyolc éves lehetett, mikor büszkén atyja elé állt. Széles mosollyal lelkesen mesélte az ötletét. Hát… Még mindig fáj a feneke, ha a honorálásra gondol. Valahogy a szülei nem voltak annyira boldogok, mint amennyire annak kellett volna lenniük, elvégre a lányuknak nemes célkitűzései vannak.
Minden álmát hanyagolva hercegnő lett. Szótlan undorral járt etikettre, étkezéstanórára, társasági csevegésoktatásra. Rémálmaiban emlékszik már csak meg erről.
Persze azért jó pillanatok is voltak, az idegen nyelveket, a földrajzoktatást, a tánc és ének képzést kifejezetten élvezte. Zongorázni is szeretett, ahogy verseket tanulni is. Ilyen pillanatokban egy kicsit kevésbé fájt a sorsa.
Lepillantott a kietlen tájra. A száját rágva nézte, ahogy Brutus – vagyis a sárkány (hisz név nélkül nem élhet szegény) – ernyedten eregeti a füstfelhőket. Ő is unatkozott.
-Szerinted jön ma a hercegem? – könyökölt az ablakpárkányra. Olyan tekintetett kapott válaszul, amit inkább nem akart megérteni. – Rendben, igazad van. Nem fog erre jönni soha, de azért nem kéne a képembe köpnöd az igazságot – Brutus válaszul csak felvonta a szemöldökét. Teresa elkeseredve folytatta – Nincs már több türelmem várni! – csapott törékeny öklével az ablakpárkányra. Halkan recsegve nyögött a fa, azért erősebb volt, mint amit kinéztek belőle.
Az ajtóhoz viharzott. Elkeseredett dühvel kiabálta a fának el az összes tehetetlenségét. Néha reményvesztett zokogássá folyt a mondandója, de gyorsan összeszedte magát és folytatta a reménytelen hisztit. Helyes, nem helyes, mindenesettre nagyon emberi reakció volt ez.
Pár percig csak perelt az ártatlan tölgyfaajtóval, majd hirtelen ötlettől vezérelve belerugott. Valahogy ki kellett adni a feszültséget.
Ám ekkor olyan történt, amire senki nem számított. Az elnyűtt, öreg fa megadta magát az őt ostromló erőnek és hatalmas csattanással kiesett a sarkaiból. A lány arcán elégedett mosoly ömlött el. Szapora léptekkel futott le a csigalépcsőn, egyenesen bele a torony bejáratánál szobrozó sárkány farkába. A szörnyeteg fenyegetően fordult felé, orraiból a füst sűrűbben gomolygott elő, mélyről jövő morgást hallatott.
-Csend legyen! – ripakodott rá a királylány és csodák csodájára a sárkány elhallgatott. Nem azért, mert erősebbnek hitte magánál, de… csak gyerekkora óta ő nevelte, etette, dédelgette, vigyázta álmát. Úgy érezte ennyivel tartozik neki. – Azért! – bólintott a hercegnő elégedetten. – Mond Brutus, hiszel te még a tündérmesékben? – lemondó fejrázás volt a válasz. – Hát én sem. – értett egyet dacosan. – Mit szólnál, ha megpattannánk? Már unom itt magam – és mintegy végszóra a sárkány nyakára ült, egészen a szárnyak tövébe. Mindene oda passzolt, mintha az isten is sárkányhátra teremtette volna. – Nos, Brutus, repülj, megkeressük a királyfit és szétrúgjuk a nemesebbik felét. Nem lesz nehéz úgyis akkora a sok ücsörgéstől, hogy több száz méterről is kiszúrnánk. Most egy kicsit dühös vagyok rá. Menjünk! – szegte fel az állát felsőbbrendűsége teljes tudatában és elrepültek a naplementébe, egy jobb világba.
Itt a vége fuss el véle, aki nem hiszi járjon utána…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése