Lassan, megfontoltan valaki megpöccintette a lélekgolyót, hogy tovagörögve újabb és más életeket kaparintson meg. Az üveggömbökön át nézve a világ furcsa, torz látképévé változik önmagának, kiforgatva mindent és mindenkit a szabályos formájából.
Ugyanezt teszi a lélekgolyó is, de ő az emberei lelkeket választja útjának. Egy pofon, és csók, egy baráti ölelés és máris átsurrant egy másik emberbelsőjébe, hogy ott aztán megint előröl, kezdje a körülöttünk lévő dolgok cafatokra boncolását.
Ez nem feltétlenül rossz, egy pillanatig tisztán látunk. Igaz, a golyóbis belsejében lévő kis mini univerzum összefüggéseit értjük meg, de legalább egy rövid szemvillanásra lehullik szemünkről a hályog, amit saját magunk növesztettünk rá.
Szemellenzővel, annyival egyszerűbb az élet, nem kell észrevenni az emberek rossz oldalát, a tömegpszichózist, az önámítást, a lelki szegénységet, a gondolat nélküli véleményünket.
Megvédjük magunkat és a környezetünket a kíntól, az maga a sterilizált, szenvedés nélküli lét. A megvalósult álom. Nem számít, hogy egészségtelen. Nem számít, hogy üres. Tiszta.
Pedig a fájdalom kis mértékben egészséges. Figyelmeztet, hogy valamit rosszul csinálunk, hogy változtatni kéne a dolgokon.
A lélekgolyó lenyelése nem könnyű feladat. Megkínozza a nyelőcsövünket, gombócot varázsol a torkunkba, szinte már megfolyt. Aztán leér a gyomorba, nehezen, akár egy kő bele ül és ott figyel minden mozdulat nélkül. Ebben a néma moccanatlanságban, még levegőt venni is borzolom.
Később átcsusszan a lelkünkbe, ólomsúlyt aggatva ezzel a hátunkra. Érhetetlen, elbírhatatlan gondolatok kerítenek minket hatalmunkba. Felborul a szívünk egyensúlya, késélen táncolunk egymás között.
Kivesszük onnan és a szemünk elé tartjuk. Minden furcsán torz lesz a mi kis külön univerzumunkban. Az eladó már nem is kedvesen mosolyog, csak vadállati vicsorral a pénzt figyeli a mellényzsebünkben, a párunk kéjnyögései szenvedélyes hangokból, undorító hazugságokká változnak. Az összetartozás legtökéletesebb hiánya elrémít minket.
Hirtelen mozdulattal elkapjuk a golyót a szemünk elől, a markunkba rejtjük, hogy ne is kelljen látnunk. Hiába, már kifejtette a hatását. A bensőnkben hatalmas üresség tátong. Ez más, mint előtte, arra vár, hogy megtöltsék.
Ezen gondolkozva, figyelmetlenül megérintünk valakit a környezetünkben. Eszmélni sincs időnk és a lélekgolyó már el is tűnt a tenyerünkből. Hitetlenkedve pillantunk a következő áldozatra. Hiába akarunk vakot játszani. Ő jön. Ezt mi is tudjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése